Ez volt a velemenyem errol gyerekkent es igazabol most is ez. Gyerekkoromba nagyon szerettem levelet irni, volt tobb levelezo paratnerem is egyszerre es gyakran meg a kulfoldon elo rokonainknak is irtam levelet vagy kepeslapot. Engem jo erzessel toltott el, legalabb annyira, mint mikor valasz erkezett ra. Aztan persze idovel ez valtozott es meg, ha neha ritkult is vagy esetleg valtoztak a cimzettek, ez megmaradt egeszen kozepiskolas eveim vegeig. Sot meg a foiskola elso fel eveben is volt egy koreai baratnom, akivel bar nem tul surun, de azert valtottunk "par szot" levelbe, aztan vegul megszunt teljesen es szinte mar mindenkivel csak email-en tartom a kapcsolatot, amit kicst sajnalok, mert sokszor ugy visszaszoknek a regi levelezesekre, de senkinek semmi ideje es igazabol miota idekoltoztem es van sajat csaladom, azota annyira nincs idom semmire vagy, ha ido van is, akkor is szinte mindent elfelejtek, mar a foiskolan is annyira szetszort voltam, hogy az valami hihetetlen, azota meg ugye csak romlik... Szoval tuti biztos vagyok benne, hogy, ha ujrakezdenem, valahova leraknam a boritekot azzal a gondolattal, hogy, na akkor delutan megirom a levelet, aztan persze egy ora mulva arra se emlekeznek, hova raktam tollat, nem, hogy meg arra, hogy nekem levelet kene irnom, szornyu, tudom, de olyan az agyam, mint egy szita, amin par fontosabb datumon es Nimo mindennapi dolgain kivul szinte semmi sem marad meg... Na, mindegy, egyebkent ez az egesz csak azert merult fel bennem, mert tegnap takaritottam este a szekrenyt es talaltam par levelet es olyan jol esett nosztalgiazni, aztan persze ki tudja, mit hoz az elet?! Mindenesetre, most kicsit visszatert a lelkesedesem, a kerdes, hogy ez vajon meddig tartana? : )
0 件のコメント :
コメントを投稿